A nyelvet mindenkor az azt beszélők alakítják. Hogy manapság jó-e, hogy mónikasó nézők tucatjai (mit tucatjai, ezrei!) verbális megnyilvánulásainak hatására kerül be egy-egy szó a köznyelvbe, vagy éppen veszik ki onnan, nem tudom. A következőkben egy – és ezt hangsúlyozom – nem nyelvész végzettségű ember merengései olvashatók a köznyelv változásairól. Az írás olvasását – a benne lévő, esetleg felkavaró, mások érzékenységét sértő nyelvi elemek miatt – csak hasonszőrű laikusoknak ajánlom!

Talán a köznyelv és az argó soha nem keveredett annyira egymással, illetve soha nem volt egymásra akkora hatással, mint most. Már nagymamáink is neteznek, csetelnek, e-maileznek, mintha nem volna ezeknek a jövevényszavaknak magyar megfelelőjük. Az amerikanizálódás, mint elkerülhetetlen (szerintem jórészt káros) hatás minden korosztályra csapást mér, ám mégis az ifjabb generáció terjeszti az angolszász kifejezéseket.

Lehet, most sokan azt gondolják, hogy az új találmányoknak nincs megfelelő, társadalmi konszenzuson alapuló magyar megfelelőjük, így az eredeti szót kell használnunk. Példaként hoznám az e-mail szót. Mikor az online világ kezdett elterjedni hazánkban is, a nyelvészek a drótposta szót ajánlották az e-mail helyett. A társadalom elutasította azt, bár az elektronikus levél szót bizonyos berkekben azért használják. Mi online beszélgetés helyett chatelünk, vásárlás helyett shoppingolunk, trendi ruhákat hordunk divatos helyett, és így tovább. Ma már trendibb(sic!) ilyen szavakat használni, mint – esetleg – azok kicsit csetlőbb-botlóbb magyar változatát. Sztárjaink party-t rendeznek, ahol vendégül látják az összes celebet/celebritást. Újkori neológusok szabják újra nyelvünket, távolítják azt a magyar kultúrától és múlttól. Ortológusnak minősülő (”múzeumi”) nyelvészek lépnek pástra “régi” magyar szavainkért, neológusok kollégáik pedig azt mondják, hogy a nyelv ilyetén változása is egy természetes folyamat része; tenni ellene nem szabad. „Nyelvében él a nemzet” – kevert, kaotikus, összevissza nyelv jut a hasonló szavakkal leírható nemzetnek…

Az újkori Kazinczyk ténykedése mellett egy hasonlóan súlyos folyamattal is szembesülünk: sok szavunk elkopik, archaizálódik, s ha valaki mégis használja őket, arra furán néznek. Persze, nem csupán a szavak (jelölő) múlnak ki, hanem azok tárgya (jelölt) is. Ma már nincs hozomány, nem mennek a legények udvarlás után háztűznézőbe. Nincs sezlony, nem köszönnek kezit csókolommal – mind egy korszerűtlen(?) világ letűnt kifejezései. Ma már nem káromkodás az azt a rézfán fütyülőjét!, helyette jöttek cifrább, személyeskedő formulák, miközben mi már nem is dohogunk ezen.

A tökéletesen szuverén nyelv iránti igény naivitás. Behatások érhetik a nyelvet, ám a kulturális, történelmi, nyelvi stb. gyökereket nem szabad feledni. Ha feledjük, néhány évtized múlva kizárólag Jenniferek mennek shoppingolni a plázába, miután betoltak egy hamburgert a pasijukkal. Marikák eztán már nem mennek vásárolni az üzletbe egy közös ebéd után, melyet az udvarlójukkal költöttek el.

Sapir és Whorf nyelvi relativitás elmélete kimondja, hogy a nyelv határozza meg a tudatot. Már nem csodálkozom a kibeszélősók törzsközönségén: silány nyelvük kisszerű tudatukat…

—

A Magyar Nemzet hétfői száma a Hitel című folyóirat februári számának bemutatójáról adott hírt. Az eseményen Nádas Péter, a folyóirat főszerkesztője hangsúlyozta: nem csak nyelvében élhet tovább a nemzet, hanem a nyelvébe bele is pusztulhat. A bemutatón felszólalt Benkő Loránd nyelvészprofesszor is, aki elmondta, hogy “minden szinten az idegen szavak tobzódása, illetve a mondatok végletes leegyszerűsítése jellemzi a közbeszédet”. Hozzátette: ma már az értelmiség szájából sem hallani valójában magyar beszédet.