Egyik szombaton egy gyorséttermi lánc éttermében ebédeltem. Nagy volt a zsúfoltság; tele gyerekes anyukákkal. A pénztáros hölgy megkérdezte, hogy adakozom-e 200 Ft-tal a cég által létrehozott alapítványnak, amely a kisgyerekeket segíti. Én mondtam, hogy nem, mert nem hiszek adományom célba érkezésében, s adóm 1%-nak felajánlásán kívül nem nagyon szoktam adakozni – bizalmatlan vagyok én ahhoz.

A hölgy nagyon meg volt lepődve, majd próbált élni a rábeszélés eszközével: „de a Zalatnay Cini is itt volt a lányával”. Ejha – mondom félhangosan –: ő, mint az adománygyűjtés hitelesítője, a mások pénzével pontosan elszámoló avítt sztár, hát akkor, hogy a manóba ne segítenék? Persze, nem ezt mondtam, csak ingattam a fejem, ezért még egy nyilat hegyezett majd lőtt ki a pultos: „de a tévében is benne volt”. Ja, kezitcsókolom, ez az érv, ami meggyőzött: ha a tévében benne volt, akkor már elhiszem, hogy jó helyre kerül a pénzem.

Nem nagyon akartam elhinni, hogy van olyan, aki hitelesítőként használja Cinit, s mellette még a tévét is. Kritikai vonás a tömegkommunikációs eszközökkel szemben? Szelekciós tényező? Szűrő hatás józan paraszti ész segítségével? Ugyan, kérem! Amit a tévében látok, az újságban és az Interneten olvasok, a rádióban hallok, az maga a kinyilatkoztatás, amit úgy kell elfogadni (s elhinni), ahogy van! Persze, nincsenek tucatjaival sajtó helyreigazítási eljárások és sajtóperek, valamint hazudozó közszereplők a médiában. Ami onnan jön, az csak igaz lehet… Ekkor ötlött eszembe az Index egykori videója, amelyet a 2006-os országgyűlési választásokra készített a hírportál. Benne a jelenlegi kormánypárt majálisán extázisban lévő néni, amint azt nyilatkozza: „Én a Gyurcsánynak minden szavát elhiszem!” Talán, itt van a probléma…