Ide neki a címlapot is!
A szakmai könyvekkel kapcsolatos legfőbb problémám – lett légyen az bármilyen szakmáról íródott mű is –, hogy stílusuk többnyire száraz, gondolatmenetük nehezen érthető, nyelvezetük pedig szakzsargonokkal terhelt. Néhány üdítő kivétel persze akad, ám ez csak erősíti a szabályt. (Gyakorló pr-estől hallottam, hogy egy magyar pr-es szakkönyvből egy szót sem ért…) A kivételek közé sorolom Nógrádi Gábor „Ide nekem a címlapot is!” című könyvét.
Talán nem csoda, hogy a Koltai-féle „Sose halunk meg” című film forgatókönyvírója, vagy a „Gyerekrablás a Palánk utcában” című ifjúsági könyv szerzője érti a közérthető fogalmazás minden csínját-bínját. Az újságírói, szerkesztői, írói és pr-es múlttal rendelkező Nógrádi 2004-ben megjelent könyve a médiakapcsolatokról szól. Arról a területről, amelyet – felmérések szerint – a pr-szakma valamennyi tevékenysége közül a legfontosabbnak ítélnek.
A könyv nyelvezete közérthető (még a laikusok számára is), stílusa közvetlen, humoros; igazi nyári strand-olvasmány lehet (persze csak a hatalmasra nőtt, nyári Elle után). A szerző az elején bevezeti az olvasót a hírműfaj alapvetéseibe (mitől hír a hír, hogyan lehet médium-specifikusan fogalmazni, stb.), kitér a megfelelő stílus megválasztására, vagy az újságírói „típusok” megismertetésére. Támpontokat tartalmaz a megfelelő sajtórendezvény megszervezéséhez, a helyreigazításhoz és néhány mondatot szól a kríziskommunikációról is.
A könyvet az teszi kiválóvá, hogy a szerző, saját praxisából vett gyakorlati példák sorával illusztrálja megállapításait. Az egy-egy balul/jól sikerült sajtórendezvény (vagy cikk) kapcsán megfogalmazott tanulságok levonása segít, hogy az elméletet szemléletesen „láttassa”.
A médiakapcsolatok legfontosabb része a sztorigenerálás. Ha nincs hír házon belül, hát csinálni kell – ez eddig egyszerű. No de hogy csináljunk hírt, hogy az még véletlenül se legyen „izzadságszagú”? Nógrádi egy 1972-es pr-konferencián hallott anekdotát idéz a „hírcsináló eseményteremtéssel” kapcsolatban. „A történet szerint Mózes és népe menekülés közben eléri a Vörös-tengert. Mögöttük az egyiptomiak, előttük a víz. A próféta magához hívja a hadvezérét, és tanácsot kér, ám a szakember csak széttárja a karját: nem tud segíteni. Hívja a vezér a hídépítő mérnökét, aki persze képtelen ekkora hidat építeni. Szomorúan üldögél Mózes egy sziklán és lógatja az orrát, amikor egyszer csak elé áll egy kis vörös emberke. Miért nem engem kérdezel, Mózes? Te ki vagy? Én vagyok a te pr-főnököd. És mit tudsz javasolni? Ints a kezeddel, a tenger szétválik, mi átmegyünk száraz lábbal, de mikor az egyiptomiak jönnek, a víz összecsapódik, és az ellenségeink belefulladnak. Na jó, jó – mondja Mózes –, de hogyan intsek? Azt nem tudom – válaszol a kis vörös ember –, de ha megcsinálod, kapsz három sort a Bibliában.” És lőn, kapott.
Ide neki a címlapot is! Tőlünk megkapta. Igaz, kicsit soványka, kicsit szubjektív, de publicitásnak publicitás!
(Nógrádi Gábor: Ide nekem a címlapot is! Presskontakt Bt., Budapest, 2004.)



Harminc év anyaggyűjtés után, tíz évig írt és öt éve megjelent könyvemről nem sok ismertető jelent meg. Bence fiamnak igaza volt: ha nem rágom a PR iránt érdeklődő szájába a hamit, ha nem tudja azonnal és gondolkodás nélkül használni (vizsgára vagy a gyakorlatban) az olvasottakat, nem érdekli a mű. Tanulni megtanultunk, gondolkodni nem. Fárasztó. Pedig a tudás gondolkodás nélkül semmit sem ér. Ahogy a gondolkodás is veszélyes tudás nélkül. Talán nem dicsekvés, ha azt mondom: a könyv néhány “rajongója” (egyetemi oktatók, vagy kreatív kommunikátorok) megnyugtatnak, hogy érdemes volt a regények meg a filmek mellett ezzel a témával is foglalkozni. Köszönöm a véleményt.
Tanulni megtanultunk, gondolkodni nem? Egyet kell értsek Veled, bár a szakkönyvek nagy részének érthetetlen gondolatmenete, stílusa nem feltétlen segíti elő a gondolkodást. Persze a “pépesített hami” sem jó föltétlen…