Tegnap este a buszon utazva két tizenéves (16-18 körüli) lány beszélgetett egymással. Trendi dolgokról folyt a „dumcsi” – amelyet természetesen nem hallgattam ki, csupán véletlenül voltam fültanúja. A lányok a mai tizenévesekhez illő ruhákba öltöztek, hanghordozásuk, nonverbális kommunikációjuk is másolta a mai „trendi szerkókban járó, trendin trécselő csajszik” stílusát.

Az egyik megállóban egy kicsit idősebb lány szállt le a buszról, akinek, történetesen, Louis Vuitton táskája volt. A két lány összenézve egyként sikított fel: „Menjen a pi**ába a Louis Vuitton táskájával. Ráadásul milyen jól néz ki.”

A márka többletet ad a terméknek, azt a fogyasztók nagyobb értékűnek becsülik. A marketingesek által profi módon felépített márkamítoszok és (hamis) víziók mind-mind növelik a márka értékét. Lehet, naivan hangzik, de őszintén: az ismertebb, nagyobb márkák termékei vajon – kimutathatóan – jobb minőségűek/strapabíróbbak, mint a kevésbé (el)ismert márkáké? „Meg kell fizetni a márkát” – mondják a marketingesek. De vajon ér-e több százezret egy táska? Reális-e az ár? (Persze, persze, a sznobhatás…) Felelősek-e a márkaépítők azért, hogy egy tizenéves fiatal – jövedelem nélkül – egy több százezer forint értékű táskát akar? Vagy ez pusztán társadalmi probléma?

Fontos a marketing, de nem ennyire! A buszon utazó kislányok pedig inkább érjék be egy „egyszerűbb” táskával…no meg a (jobb esetben) majdan kialakuló kritikai szemléletükkel…