Avagy amit egy újságírónak a pr-rõl tudni kellene

Unos-untalan azt halljuk, hogy az újságírók és a pr-szakma viszonya mennyire nem felhõtlen, hogy kölcsönösen és mélyen lenézik egymást. És valóban – ezt erõsítik meg a napilapos szerkesztõségi élményeim is – az újságírók többsége a péerest levakarhatatlan, ellenszenves embernek tartja, aki állandóan e-mailjeivel, telefonjaival zaklatja õket. Ki nem állhatják ugyanis, ha valaki úgymond „külsõsként” kíván beleszólni születõ kis „palántájuk”, készülõ cikkük szerkesztésébe. „Na, nehogy már a nyúl vigye a vadászpuskát” – hányszor, de hányszor hallottam ezt a teljességgel elfogadhatatlan hozzáállást magukat újságírónak valló, valójában MTI híreket csupán átfogalmazó tehetségtelen médiamunkásoktól. Az általam megnevezni nem kívánt napilapnál nagy ívben tettek arra, hogy az adott pr cég marketing célokból mit tartott kívánatosnak, kihangsúlyozni egy nyomtatás elõtt álló cikknél. Sõt! Arra is volt precedens, hogy kiröhögték a péerest, aki lapzárta elõtt „merészelt” telefonon érdeklõdni születõ cikke mibenléte felõl. Pedig a „szerencsétlen” pr-es nem tett mást, csupán amit munkaköri kötelessége megkívánt; elvégre az õ munkáját a média megjelenések száma is minõsíti. Hát igen, amíg a hivatására oly büszke újságíró szemében a pr-es továbbra is csak egy tudatlan „telemarketinges” marad, addig nagy elõrelépésrõl a két szakma közeledésében nem beszélhetünk.

Az írás számomra terápia. Mások, és persze önmagam gyógyítása. Mindig fontosnak éreztem, hogy megértsek másokat, és megfejtsem a világ rendjét és összefüggéseit. Aki újságíró akar lenni, annak Vlagyimir Iljics Lenin örökbecsû tanácsát kell magán alkalmazni és tanulni, tanulni, tanulnia kell, egy életen át. És engem ebben a pályában ez fogott meg igazán: az élethosszig tartó tanulás. Az, hogy keresni-kutatni kell a magyarázatokat. Igaz, hogy az információk begyûjtése sokszor fáradságos, embert próbáló feladat, de megéri! Nincs is annál nagyobb öröm, amikor elégedett visszajelzéseket kap a külvilágtól a cikkíró. Másik nagy szenvedélyem a sport. Elképzelhetetlen számomra az élet mozgás nélkül, fõképp azért, mert a sportolás jó közérzetet, a felszabaduló hormonok miatt pozitív érzéseket ad.

Érdeklõdõ marketingesek a Hinora Kreatív Facebookos reggelijén

Noha a web 2.0-ás kommunikációban még nem teljesen járatos pr-es sem tudott meg sok új dolgot, azonban a rendezvény hasznos volt, hiszen megerõsített bennünket eddigi tudásunkban – foglaltuk össze kollégámmal a június 9-i Hinora Kreatív Reggelin történteket. A Facebook (FB) mûködésérõl, a marketingcélok web 2.0-ás elérésérõl szólt a Hinora cégcsoport rendezvénye, amely „önmarketingnek” sem volt rossz.

A Visegrádi Ásványvíz elkezdte tudatosan, aktívan használni a közösségi médiát, mely segítségével jobban meg kívánja ismerni fogyasztóit – mondta Solymos János, a Visegrádit tulajdonló Pet-Pack Kft. ügyvezetõ igazgatója. A cég saját Facebook-oldalt, valamint Twitter és YouTube csatornát indított útjára.

Duna part. Hajók, amelyek mind tudják hova tartanak. Egy egyszerû kopott pad. Naplemente. Egy lány, akinek szemei a távolba révednek és nem tudja vajon mi lesz vele. Hogy is kerültem én ide? Persze nem a Duna partra gondolok, hiszen azt nem volt nehéz megtalálni. Hanem Budapest. Kis országunk nagy fõvárosa. Természetesen a válasz ma már megszokott: vidéki lányként engem is hívott a nagyvárosi levegõ kipufogógázzal teli, nyüzsgõ illata. Vonzott az állandó pörgés, az új lehetõségek, az éjjel-nappal tartó bulik, a sárga villamosok, a metróban megcsapó menetszél. Egyszóval minden, ami más, mint otthon.

Jelentés az MPRSZ hírnévmenedzsment konferenciájáról

A Magyar Public Relations Szövetség (MPRSZ) idei konferenciájának aktualitását a Varga Zsolt e-Benchmark vezetõ RepVal hírnévmérõ módszerének gyakorlati tapasztalatai adták, a többi téma – zömmel – a tavalyi rendezvényen is megjelent. Volt szó Sveiby-rõl, a tankönyvi modellekrõl, az immateriális vagyon felértékelõdésérõl, és napjaink hírnévkockázatairól is a nagypénteki konferencián, amelynek 2011-ben is a Magyar Telekom székháza biztosított helyszínt. Az aktualitás alapján hírértékû esemény tehát kizárólag Varga modelljének gyakorlati megvalósulása volt.

A múlt század utolsó újéve napján, amikor az államalapító koronája épp csak átszállítatott végsõ helyére, s karrierem fontos állomásához érkeztem (én lettem az ország pr kommunikátora), még nem gondoltam, hogy egy évtized múltán retróprezit tartok majd a baráti belga ország „pógárainak”.

Egy hétköznapi srác halad a Mechwart téri villamos felé, arcán a gondtalansággal vegyes megkönnyebbülés ábrázata. Lépése ruganyos, már-már úszik a levegõben. Zsebét még szinte égeti a frissen kapott érettségi, szívét átjárja a semmihez sem hasonlítható „végre nem kell többet tanulni, VÉGEZTEM!” érzés melegsége. Ebbe a hamis illúzióba merülve boldognak érzi magát, lerázta a társadalom béklyóját. Végre szabad! De a gondtalanság rózsaszín lufija hamar kipukkad, mikor a Margit hídhoz érve az aluljáróba vezetõ lépcsõ tetején megpillant egy „kültéri lakás tulajdonost” és a felismerés könyörtelen vasöklével homlokon vágja, és jött is a paradigmaváltás, de gyorsan. „Kénytelen leszek továbbtanulni, ha nem akarok egy hasonló narancssárga kuka melletti apartman büszke tulajdonosa lenni, melynek fõ vonzereje a csikktengerre való remek rálátás”.

Már sokszor megfogant bennem a gondolat, hogy leírom a fõiskolai, egyetemi hallgatók „üzleti levelezésének” alapvetõ szarvashibáit. A minap végre egy olyan e-mailt kaptam egy, a gyakornoki programunkba jelentkezõ hallgatótól, hogy így kellõ muníció birtokában nem odázhattam el megütközésem papírra vetését.

Ahogyan a kép is mutatja, a levélíró ennyi, azaz mindössze ennyi szöveget volt hajlandó e-mailje törzsszövegébe írni. Nem, nem a Photoshop túlmûködésérõl van szó, hanem a hallgató egy fia információt sem akart megosztani velünk jelentkezése céljáról, okáról, stb. Helyette a kísérõlevél elnevezésû fájlban írta meg mindazt, amit az e-mailben, magában kellett volna, jóllehet, ott sem volt túl közlékeny.