Sokan sok helyütt írnak arról, hogy a hagyományosnak mondott pr-eszközök már a múlt megkövesedett, már-már archaikus részét képezik. Gondolok itt elsõsorban a sajtóközleményekre és a sajtótájékoztatókra, amelyeket a szakma „újhullámos” lovagjai (a web 2.0 kizárólagosságát hirdetõk) már rég kiátkoztak. Azért ebben is van jókora igazságtartalom, jóllehet, azoknak is igazuk van, akik nem temetnék ilyen gyorsan a régi, jól bevált módszereket.

A sajtóközlemény még mindig az egyik legkiválóbb módja egy hírértékû tartalom gyors eljuttatásának. Komoly alternatíváját még ma nemigen látom. Persze, lehet a különféle web 2.0-ás platformokat ajánlani, de ezek – széleskörû elterjedés híján – korántsem válthatják fel egy-az-egyben a jó öreg közleményeket. Már csak azért sem, mert az idõsebb korosztályt képviselõ, profi szerkesztõk és újságírók még sokszor a web 1.0-val sincsenek jóban. A közlemény elolvasásához nem kell profi számítógép konfiguráció és magas szintû IT-tudás sem. Ha a pr-es ért a közleményíráshoz, akár másol-beilleszt parancssorral is adaptálni tudja azt az online sajtómunkás. Ha viszont nem profi, vagy nem járatos a helyi médiaszokásokban, akkor hasonló minõségû és mennyiségû közleményt állít elõ, mint az európai Edelman.

Elviekben egy globális pr-szervezet azért tart helyi partnereket, hogy az a külföldi ötleteket a helyi piac sajátosságaira szabja. Gyakorlatilag pedig az Edelman, kvázi Bólogató Jánosokat „tart fenn” szerte a kontinensen – ráadásul olyan dolgokat akar rákényszeríteni a partnerre, amelyek az adott piacon nem mûködnek. Az Edelman például imádja a sajtóközleményeket, s nem rest tucatnyit kiküldeni. A HP IPG divíziójával való comprados együttmûködés két esztendeje után elmondható: a világszervezet legkevesebb havi 6 közleményt adott ki az elmúlt években, ezek átlagterjedelme 3 flekk volt.

Igaz, a helyi HP és a Comprad is megszabhatja, melyik közleményt fordíttassa és adaptálja, majd küldje ki, de Ad. 1.: ki az a sajtómunkás hazánkban, aki egy adott cégtõl érkezõ közleményeket nagy számban (minimum havi 3) megjelenteti lapjában? Ad. 2.: Ki az a magyar újságíró, aki végigolvassa az átlag 3 flekk hosszú írásokat? Ad. 3.: Ha végig is olvassa, ki az a magyar médiamunkás, aki a 10 ezer karakteres közleményt 2 ezerre meghúzza, ha a cikket nem fizetve akarja közzétenni a cég? Én nem tudom, Nyugat-Európában az újságírók hogyan fogadják ezeket a közleményeket, ahol – maradva a példánál – néhánnyal több IT cég van jelen, így az újságíróknak arányosan több közleményt kell elolvasniuk? Mivel bízom az Edelman szakértelmében, feltételezem, nyugaton inkább elolvassák a közleményeket, különben miért élne ilyen eszközzel a szervezet? Erre sok munkaórát lehet kiszámlázni? Vagy ezzel ki lehet pipálni a „médiakapcsolatok” részt? Egy biztos: nálunk egyáltalán nem hatékony a havi 6, átlagban 3 flekk terjedelmû sajtóközlemény-cunami.

Mivel az Edelmant szakértõnek tartom, elfogadom, hogy nyugaton még mindig divat a sajtóközlemény (bár biztosan nem kizárólagos médiakapcsolati eszközként), s nálunk is az. Azt nem tudom, hogy a klasszikus sajtótájékoztatót már felváltotta-e az online, valósidejû tudósítás, amikor egy kis stúdióban a cég képviselõi webkamerába mondják a mondandójukat, amelyet – képet és hangot, valósidõben – az érdeklõdõ újságírók nyomon követhetnek az Interneten? Nálunk szerintem még nem hogy nem terjedt el, de egyáltalán nem nagyon lehetett rá példa (bár lehet, csak én vagyok figyelmetlen). Pedig az ötlet nagyszerû: az újságírónak csak 20-30 perc idõt kell szakítani rá a gépe elõtt, nincs utazási idõ, idõjárási viszontagságok, stb. Talán Pallagi Ferenc mondta valahol, hogy kirúgja azt az újságíróját, aki sajtótájékoztatóra járogat, hiszen az de facto közveszélyes munkakerülõ. Azért nem értek egyet, mert a klasszikus tájékoztatók esetében a pr-esnek van esélye, hogy eldiskuráljon a médiamunkással, megetesse-itassa, ajándékot adhasson neki; az újságíróknak pedig lehetõségük van az esemény után kötetlenül, négyszemközt beszélgetni, interjút készíteni a cég prominenseivel. Ha tévébe szánják az anyagot, a vágóképeket nem tudja az operatõr a monitorról elkészíteni, ehhez „valós” helyszín kell. A személyes találkozást pedig sohasem válthatja teljesen fel az online világ, ezért még az „újhullámos” lovagoknak sem szabad kidobniuk az eszközt.

Ha okosan és szakértelemmel írnak közleményt vagy szerveznek sajtótájékoztatót, s valóban hírértékû témákat boncolgatnak, a hatás nem marad el. Igaz, újítani mindig kell, de az nem egyenlõ azzal, hogy az új eszközök oltárán feláldozzuk a régi, jól bevált módszereket.